A változatosság kedvéért következzék egy kitekintés a nem is olyan távoli Japánba:
Japán egy újabb ígérettel lett szegényebb, melyet a szigetország polgárai is tudomásul vettek. Legalábbis ez következik a belpolitikai visszarendeződésből, melyet a december 16-án lezajlott előrehozott választások eredményei is jól mutatnak.
A történet tanulságos, megérne egy külön epizódot, itt viszont csak a legfontosabb előzményekre utalhatunk. 2009-ben a mélyülő gazdasági válság hullámait meglovagolva a gyors kiút ígéretével jutott hatalomra a japán „Obamaként” is emlegetett Hatojama Jukio, megtörvén ezzel a konzervatív Liberális Demokrata Párt (LDP) több mint félévszázados uralmát. Jukio azonban alig egy év után lemondani kényszerült legfontosabb választási ígéretének – az okinavai amerikai katonai támaszpont bezáratása – megszegése miatt. Ezután a vele együtt kormányrúdhoz jutott, és több pártszakadáson átesett Demokrata Párt (DP) a kormánykoalíció 2012-es összeomlásáig évente egy miniszterelnököt elfogyasztott.
A DP alig három éves kormányzása alatt azonban a szigetország nem jutott közelebb az egyre mélyülő válság megoldásához. A tünetek között megemlíthető, hogy az eddig is világrekordernek számító japán államháztartás bruttó adóssága 2011-ben elérte a GDP 229,6 %- ot, jelentős a munkanélküliség, részben a defláció miatt pedig lesújtóak a növekedési kilátások, a 2010-es esztendőt leszámítva az elmúlt években rendre recesszióba fordult a gazdaság. A tradicionálisan exportorientált japán gazdaság külkereskedelmi mérlege ráadásul már július óta hiányt mutat.
A XX. század második felére eső japán gazdasági csoda leáldozását mutatja az innovációs tartalékok kimerülése is. Hol van már az a korszak, amikor a Sony Walkmanje vagy a Hí-fi tornyok hirdették a japán tudományos fejlődés nagyszerűségét? A telekommunikáció és a szórakoztató elektronika terén évtizedekig világelső japán nagyvállalatok helyét lassan, de biztosan átveszik a kínai és dél-koreai cégek.
A gazdasági válság összefüggésben áll a politikai elit krízisével is. A vezető réteg kasztszerűségének és zártságának jele, hogy az elmúlt évtized számos miniszterelnöke egytől-egyig befolyásos politikusdinasztiák sarja. Az utolsó, jelentős politikai örökséget maga után hagyó miniszterelnök, Koizumi Dzsunicsiró 2006-os visszavonulása után már a hetedik kormány kezdi meg mandátumát.
Ezeknek köszönhető főként a politikai visszarendeződés. Az Abe Sindzó volt miniszterelnök (2006-2007) által vezetett jobboldali Liberális Demokrata Párt (LDP) megsemmisítő vereséget mért a szigetországot 2009 óta kormányzó balközép Demokrata Pártra. Az 1955 óta domináns, egy rövid tizenegy hónapos időszakot leszámítva 54 évig hatalmon lévő LDP ezzel a győzelemmel 3 év kihagyás után újra visszatért a hatalomba, ezzel pedig visszaállt a politikai váltógazdálkodást csak hírből ismerő japán status quo. A párt ráadás jutalomként koalíciós partnerével, a buddhista gyökerű, ideológiájában a nyugat-európai kereszténydemokrata eszmeiségből sokat merítő Új Komeitó Párttal (NKP) közösen kétharmados többséget szerzett a japán parlament alsóházaként funkcionáló Képviselőházban. A politikai klíma általános radikalizálódásának jele, hogy új pártként bekerülve a parlament harmadik legjelentősebb erejévé vált a Isihara Sintaró volt tokiói kormányzó által vezetett, radikális nacionalista, a politikai paletta szélsőjobboldalán elhelyezkedő Japán Restaurációs Párt (JRP). A JRP és a japán „Le Pennek” is nevezett Isihara revizionista történelemszemléletét mutatja, hogy megkérdőjelezik a tényt, miszerint Japán a második világháborúban emberiesség elleni bűncselekményeket követett volna el. A párt történelemszemléletéből is fakadóan tévútnak tartja az ország pacifista külpolitikáját, és erős Kína ellenes érzelmeket táplál.
A történelmet azonban mindig a győztesek írják. Az évszázadokon keresztül elzárt ország a XX. század eleje óta folytatott, faji felsőbbrendűséggel átitatott agresszív, terjeszkedő és imperialista külpolitikáját, valamint a militáns társadalmi klímát alapvetően törte derékba a katasztrofális második világháborús vereség. Japán második világháború utáni amerikai megszállásával együtt járt a nyugati (pop)kultúra és értékrend exportja is, mely az elmúlt évtizedekben sajátosan keveredett a sok évszázados izoláció során háborítatlanul fejlődő szamuráj erkölcsiség maradványaival. Az Egyesült Államok jogászai által megszövegezett, pacifista szellemiségű, a nyugati polgári demokráciák értékrendjének talaján álló 1947-es japán alkotmányt széles néptömegek körében legitimálta a japán csoda, mely által a korábbi agresszív katonai expanziót felváltott a gazdasági világhatalommá válás.
A gazdaság és a politikai elit válsága azonban csupán az elöregedő, demográfiai gödörbe kerül Japán szociográfiai anómiájának lenyomata. Japán értékválságának másik fő oka a nyugati és a tradicionális japán kultúra ütközésein túl az, hogy a társadalom nem tud lépést tartani az elmúlt évtizedek elképesztő mértékű technológiai fejlődésével, mely a mindennapok valamennyi szeletét áthatja. A 2011-es fukusimai atomkatasztrófa pedig a népesség jelentős szegmensének juttatta eszébe a Hirosimát és Nagaszakit ért nukleáris csapást.
A kétharmados többséggel nagy lehetőség, és egyben felelősség is nehezült a nagy visszatérő Abe és a választásokat megnyerő LDP vállaira. Abe első kormányzásának idején pragmatikus külpolitikát folytatott, a fő szövetséges Egyesült Államok mellett igyekezett a diplomáciai kapcsolatok javítására Dél-Koreával és Kínával is, ugyanakkor nem fukarkodott gesztusokat tenni a közvélemény nacionalista hányadának sem.
Sokan várják az új japán kormánytól, hogy jelentős társadalmi felhatalmazásával élve módosítja a pacifista szellemiségű 1947-es alkotmányt, mely nem engedi offenzív jellegű katonai erő és haditengerészet felállítását. E lépés pártolóinak egyik fő érve, hogy az Egyesült Államok belső problémái miatt az utóbbi években gyengült a délkelet-ázsiai térségben, miközben az egyre erősödő Kína állami szinten is patronál bizonyos nacionalista lépéseket (szigetviták Japánnal), nem is beszélve a kiszámíthatatlan és nukleáris fegyverkezésbe fogó sztálinista diktatúráról, Észak-Koreáról. Ezek miatt pedig elengedhetetlen, hogy a szigetország megfelelő elrettentő erővel rendelkezzen egy esetleges regionális konfliktus során.
Az amerikaiak érkezésével 1868-tól bekövetkező Meidzsi-restauráció, és a második világháborús katasztrófát követő feltámadás után úgy tűnik, hogy Japán harmadszorra is kénytelen megújítani önmagát.
Ha tetszett a cikk, oszd meg és kedveld facebook oldalunkat!
