Az írott és online sajtó már több hete az LMP szakadásától szétválásától hangos. A legkisebb parlamenti párton kívül mintha az egész ellenzék osztódással szaporodna, és a '90-es évek elejéhez hasonló pártalapítási láz söpör végig az országon. A sok gittegylet között elvészve a baloldali-balközép ellenzék adós a 2/3-os Fidesz-KDNP gőzhengerrel szembeni társadalmi és politikai alternatíva, röviden kormányzóképesség felmutatásával. Ennek egyelőre hiányoznak mind a tartalmi, mind a személyi feltételei. Bajnai és Mesterházy, illetve inkább a mögöttük álló érdekcsoportok pedig házi mérkőzésüket vívják a miniszterelnök jelöltségért.
A kormány ellen meglévő elégedetlenséget, melyet a több társadalmi rétegnek okozott felvállalt érdeksérelmek okoztak; eddig egyetlen régi vagy új ellenzéki pártcsoportosulásnak sem sikerült katalizálnia a maga oldalán, amint erről a bizonytalan (nyugati politológiai szakzsargonnal élve független) szavazók százalékosan kimagasló aránya is tanúskodik.
Ebben a bejegyzésben nem azzal foglalkozunk, hogy az LMP szakadása miként hat a kormányváltást akaró erők esélyeire, a pozitív elemzői vélekedésekkel szemben egyébként szerintünk rosszul, hanem a tanulságokat és az okokat próbáljuk kutatni.
I. az őstörténet: ideológia, koncepció és marketing
Az előző parlamenti ciklus közepe táján a Gyurcsány-kormány ellen növekvő társadalmi elégedetlenségi hullám általános rendszerkritikába csapott át, melyet tovább fokozott a 2008-tól hazánkba is begyűrűző nagy világgazdasági válság 2.0.
Furcsa módon az őszödi hazugságbeszéd azon mondatai, melyekben Gyurcsány saját baklövéseiért-normasértéseiért és szemfényvesztésért az elmúlt 20 év gyakorlatát hibáztatta, termékeny talajra hullottak a közvéleményben.
Hiába csengtek határozottan a rendszerváltó Sólyom László akkori köztársasági elnök szavai, hogy Gyurcsány csupán a saját felelősségét próbálja szétteríteni és elterelni, ez a taktika hasznos volt.
Történt ez amiatt is, hogy a gazdasági problémák, a mindent átszövő klientúrák, korrupció és legfőképpen maga az őszödi jelenség miatt az amúgy sikeres harmadik köztársaság rendszere 2006 őszére válságba jutott.
Az 1995-2002 között gazdaságilag rohamosan fejlődő és polgárosodó Magyarország fokozódó válságáért az egyre szélesebb közvélemény, valamint a jobbközép ellenzék is egyre inkább az "elmúlt 20 év" egyébként többé-kevésbé jól működő alkotmányos rendszerét tette felelőssé.
A paradox módon belülről jövő rendszerkritikáról és a 2010-től nyomában jövő kétharmados "fülkeforradalomról" való diskurzus nem ennek a bejegyzésnek a tárgya. Két új erő felemelkedése viszont mindenképpen figyelmet érdemel.
1.
Az akkor még létező MIÉP mellett a 2006-os választásokon társutas szerepet betöltő, jobboldali egyetemi ifjúsági mozgalomból kifejlődött Jobbik egyre jobban radikalizálódott, ezzel együtt egyre népszerűbbé is vált.
Az elöregedő, szétesett társadalom vélt és valós félelmeit sikeresen felnagyítva egyre több réteget sikeresen hiszterizált a Jobbik agitációja.
Az ország bizonyos térségeiben egyre romló közbiztonsági helyzetre és a cigány-magyar együttélés fokozódó nehézségeire válaszként létrehozták a maguk paramilitáris-félkatonai szervezetét, a Magyar Gárdát, mely sikeresen kikezdte a 2006-os őszi rendőrségi visszaélések miatt súlyosan diszkreditálódott állami erőszakmonopóliumot.
A Jobbik kikezdte a gyakran álszent politikai korrektségre épülő uralkodó közéleti diskurzust, és nyíltan rasszista, a polgári demokrácia intézményeire és az emberi jogokra fittyet hányó megoldásokat követelt a "cigánybűnözéssel" szemben. A Jobbik tehát a rasszista cigányellenes, és 2010-től kezdve antiszemita stílusával jelentősen befolyásolta az egyre inkább jobbra tolódó magyar közbeszédet, és az uralkodó szókészletet. Ettől kezdve beszélnek cigány-magyar és zsidó-magyar szembenállásról, mintha a két népcsoport nem lenne alapvetően a magyar nemzet integráns része.
A Jobbik eszmerendszere hol burkoltam, máskor nyíltan tehát a polgári demokrácia alapjait (ld. Vona Gábor ars poeticáját arról, hogy a Jobbik nem demokratikus párt) és a kapitalista piacgazdaság jelenlegi működési struktúráját utasítja el.
A radikális jobboldali párt tehát a politikai elit leváltását sürgeti, miközben 2010-es Parlamentbe jutásával maga is annak részévé vált.
2.
A rendszerkritika másik ága alapvetően balról érkezett. Az LMP őstörténete az alterglobalista és zöld baloldali törekvéseket felkaroló Szimplakörből és az Ökopolitikai Műhelyből indult ki.
A környezetvédelmi mozgalmaknak a '80-as évektől kezdve nagy hagyományai voltak hazánkban, melynek alapja a Bős-Nagymarosnál magyar-szlovák koprodukcióban tervezett vízlépcső megépítése elleni tiltakozás volt. A Duna-kör bár elhalt, de a Védegylet a 2000-es évekre is jelentős szervezet maradt, elég csak a Sólyom Lászlót köztársasági elnökké választó civil kampányra gondolni, melyben az akkor TASZ-os Schiffer András és a Védegyletes Jávor Benedek egymásra talált.
A 2006-os választásokra a Védegyletből kivált Lányi András filozófus próbált zöld pártot gründolni Élőlánc Magyarországért néven. Ez a kísérlet azonban hamvában halt, mivel az ökoszociális eszmének ekkor még nem volt hazai bázisa.
Ezzel párhuzamosan az SZDSZ rendszerváltó liberális nimbusza semmivé foszlott. Ennek kezdete az "ősbűnre", az MSZP-vel kötött 1994-es választási koalícióra tehető, de a helyzet csak fokozódott a D-209-es botrány, majd az őszödi beszédet követő rendőri visszaélések kezelésével. Solt Otília, Kis János és Tölgyessy Péter egykori pártjának a Gyurcsány epigon Kóka János utóbb megkérdőjelezett pártelnökké választása, és az SZDSZ körül megszaporodó korrupciós ügyek sem tettek jót.
A SZDSZ-hez csak lazán kötődő szociálliberális értelmiség egy jelentős része egyre határozottabban a születőben lévő LMP felé orientálódott. Ezt a vonalat az ex-Mediános Karácsony Gergő megjelenése a párt körül érzékeltette a legjobban.
A 2010 előtti pártrendszerben az LMP a Jobbikhoz hasonlóan a harmadik erő szerepét vette fel. A párt sokszor zavaros ideológiáját a zöld baloldali és alterglobalista gondolatokon kívül áthatotta és mind a mai napig áthatja az SZDSZ hőskorszakából és a TASZ-tól örökölt emberi jogi szociális liberalizmus. A rendszerváltás után kibontakozott, bizonyos vonásaiban feudalista újtőkés rendszer gazdasági és szociális alapjait az LMP éppen olyan radikálisan támadta, mint ahogy a Jobbik az alkotmányos rendszer működését.
Az LMP egyes gazdaságpolitikusainak (ld. Scheiring Gábor nyilatkozatai) sokszor neomarxista megközelítése a 2010-es választások előtt azonban a közvélemény szemében inkább idealizmusnak tűnt.
Ehhez hozzájárult a kiváló marketing szakember, Fabricius Gábor ötletes választási reklámkampánya is, mely egyik hónapról a másikra nem is ideológiát, hanem életérzést adott elsősorban urbánus fiatalok tízezreinek.
A vonzó külcsíny, az újdonság és a politikai tisztaság, valamint a nemes eszmék varázsa sikeresen elfedte a mélyben meglévő ideológiai ellentmondásokat
II. A pártszakadás mechanikája
A magyar politikai rendszer ("kancellárdemokrácia") és a modern mediatizált közvélemény személyekben és nem eszmékben gondolkodik.
Ezért a baloldali politikai és gazdasági elit, és a mögöttük álló holdudvar is azt az embert keresi, aki képes legyőzni Orbán Viktort.
Egyszer már meg is találták ezt a személyt Gyurcsány Ferenc képében,ám a következményeket ismerjük.
A 2010-es földcsuszamlásszerű választási vereség után a baloldali elit kettészakadt.
A posztkommunista MSZP korifeusai kitermelték magukból az egykori ifjúsági vezetőt, Mesterházy Attilát, aki sikeres kamarillapolitikusként ügyesen kiszorított a gyurcsányistákat a pártból, "nyugdíjba" küldte a nagy öregek egy részét, és sikeres modus vivendit alakított ki a pártfinanszírozásban érdekelt balos üzleti körökkel, akiknek emblematikus figurájaként Puch Lászlót szokás emlegetni a közbeszédben. Mesterházy azonban karizmatikussággal nem vádolható, és megjelenésében, valamint retorikájában túlságosan kötődik a régi MSZP-s pártelithez, melyet a balliberális értelmiség gyomra nehezen vesz be.
A Kádár-korszakban meghatározó technokrata "szakértői" elit azonban Bajnai Gordon pajzsra emelésében érdekelt. Ők azok (pl. Lengyel László és Sárközy Tamás szemléletesen képviseli a véleményüket), akik szocialista cégvezetőként, valamint a minisztériumi és háttérintézményekben sikeres karriert futottak be a reformkommunista pártvezetők alatt, azonban a szocialista rendszer tarthatatlanságát már a '80-as évek közepétől világosan látták. Sokan közülük (pl. Kapolyi László) a privatizációs hullámban a politikai befolyást üzleti tőkére cserélje, hogy aztán ugyanoda visszaforgassa.
Ez a réteg, melynek egy része korábban az SZDSZ-szel rokonszenvezett, mélységesen lenézi az MSZP-s pártklientúrát, és csupán eszközként tekint rájuk céljai megvalósításában. Jobban szeretik a kívülről jött miniszterelnököket, akik aztán kordában tartják az MSZP populista pártpolitikusait. Bajnai kiváló külföldi, elsősorban amerikai kapcsolatokkal is rendelkezik vezető karrierdiplomaták révén (pl. Simonyi András volt washingtoni nagykövet révén), nekik köszönheti a Clinton-család és a Demokrata Párt bizonyos think-tankjeinek a támogatását is.
Ezek a körök világosan felismerték, hogy Bajnaiból csak akkor lehet miniszterelnök-jelölt, ha az MSZP-n kívüli összes baloldali mozgalmat sikeresen egyesíti a háta mögött, és új erőként, egyben tapasztalt reformerként tűnhet fel a közélet erre fogékony része előtt.
Ebből látjuk, hogy a vátesz és próféta jelenség nemcsak a jobboldal sajátja, csak míg ott a nemzet vezére imázs a jellemző, addig baloldalon a szakértői lét mítosza.
Orbán Viktort és Fideszt sokszor jogosan, máskor jogtalanul sokat kárhoztatták az "egy a tábor, egy a zászló" stratégiáért, mely egyébként a Jobbik megjelenésével a gyakorlatban megbukott.
Az LMP példája jól szemlélteti, hogy ez a baloldalon sincsen másként, ott is igyekeznek mindenkit beterelni a langymeleg akolba.
Schiffer és követői hosszú távon elsősorban a baloldali elitváltásban gondolkoznak, és ezért nem akarják, hogy pártjuk elvesszen az ancien regimet képviselő baloldali körök gravitációs vonzásában.
Próbálkoztak egy harmadik pólus kialakításával, ám az erre kiszemelt Millát és Szolidaritást Bajnaiék "nyúlták le".
Az LMP tagjai azonban megmaradtak egy főként budapestiekből álló értelmiségi körnek, és nem voltak képesek felismerni, hogy a politikum is egy professzionális szakma. Közhelyszerű, hogy bázis demokratikus keretek között nem lehet egy politikai pártot irányítani. Szükség van hierarchiára egy aktivistabázis, és a vidéki alapszervezetek hálózatának felépítéséhez, melyek aztán egy sikeres parlamenti kampány alapját képezhetik
Az LMP példája szemlélteti, bár még korai a halottat temetni, hogy a napi politikai verseny és az egzisztenciális érdekek logikája felülírhatja egy harmadik utas értelmiségi csoport idealizmusát.
Kérdés, hogy a "megtisztult" LMP próbál-e a kiábrándult jobbközép, ex-Fideszes szavazók felé nyitni, és centrista pozíciót felvenni a politikai erőtérben vagy pedig megmarad alterglobalista, zöld baloldali politikai szubkultúrának?!