A magyarok mindig is híresek voltak a kreativitásukról, és ez alól a mindenkori szélsőjobb sem képez kivételt. Túl kevesen ismerik a történelmi elbeszélést a nyilaskereszt születéséről. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter 145000/1933. számú BM (1933. 09. 06.) rendelettel nem sokkal Adolf Hitler hatalomátvétele után betiltotta a horogkereszt használatát Magyarországon. A felemelkedő harmadik Birodalom árnyékában még szó sem lehetett antifasiszta ellenállásról, így az ürügy az volt, hogy a náci Németország új lobogójában szereplő szvasztika egy másik ország állami jelképévé vált.
Alig 10 évvel később, az ország német megszállása után Keresztes-Fischer is megkapta jutalmát. A Gestapo a malthauseni koncentrációs táborba hurcolta az angolbarát politikust, akit aztán csak a szövetségesek szabadítottak ki. Hiába, a nácik sem felejtenek. Igaz, a kommunisták sem, mert a súlyos beteg egykori ellenálló belügyminisztert háborús bűnösként akarták perbe fogni, és csak a szövetségesek jóindulatának köszönheti, hogy nem adták ki a magyar Népbíróságnak.
Szálasi Ferenc és követői viszont erre kitalálták a nyilaskeresztet, mely a hungarista mozgalom egyik védjegyévé vált, az agrárfasiszta Meskó Zoltánék pedig a kaszáskeresztet, ami viszont hamar kikopott a szélsőjobboldali szubkultúrából.
Feltehetjük hát a kérdést, hogy a valódi jogállamiságban hívőknek érdemes-e szimbólumokkal csatározniuk a káros eszmék térhódításának megakadályozása helyett?
A második világháború borzalmai után a náci-hungarista jelképek természetesen diszkreditálódtak, a kommunista hatalomátvétel után azonban a másik totális diktatúra jelképei hivatalos állami szimbólumokká emelkedtek: megjelentek a nemzeti lobogóban, az új kommunista címerben, sokan pedig emlékeznek még az Országház kupoláján világító vörös csillagra.
A rendszerváltáskor a jogállami demokratikus átmenet fontos szimbolikus kelléke volt a korábbi kettős mérce megtörése, és ezúttal már a kommunizmus utolsó leheletét is száműzték a Szoborparkba, ahol egzotikus turistaattrakcióvá vált a Budapestre jövő nyugati utazók számára.
Ezt a konszenzust törte meg minap a magyar Alkotmánybíróság, amikor helyt adott a kommunista Vajnai Attila alkotmányjogi panaszának, és 4/2013 számú határozatával Alaptörvény ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a Btk. 269/B §.- át, mely szankcionálta a kommunista és nemzetiszocialista önkényuralmi jelképek használatát, terjesztését és közszemlére tételét.
A döntés, melynek előzményei között megemlítendő a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróságot többször is megjárt Fratanoló-ügy, érthetően nagy felzúdulást váltott ki a politikai elit, valamint a diktatúrák áldozatai és családtagjaik körében. A kuruc.infót járató újfasiszták persze örvendeztek, és érdekes módon egy platformra kerültek olyan radikális szólásszabadság párti csoportokkal, mint a liberális TASZ.
A szakadék valójában két jogpolitikai, alapjogi felfogás között tátong. Az angolszász országokban a szólásszabadság szinte korlátozhatatlan alapjognak számít, így a totális diktatúrák jelképeit sem tiltják jogi eszközökkel. Természetesen azért Nagy-Britanniában is óriási botrány tört ki belőle, amikor Károly brit trónörökös kisebbik fia, Harry herceg azzal fényezte tovább fenegyerek imázsát, hogy egy farsangi bulin horogkeresztes karszalaggal, a Rommel által fémjelzett Afrikakorps uniformisában jelent meg. Ennek ellenére nem szokatlan látvány, hogy a londoni Portobello Street zsibvásáraiban a „lelkes” turisták ízlés szerint horogkeresztes vagy sarló kalapácsos utángyártott kitüntetésekkel pózolnak. Business as usual. Természetesen könnyű nekik, mert az angolszász világot elkerülte mind a vörös, mind a zöld bolsevizmus.
Az európai kontinens nyugati felén megtapasztalták a náci fajelmélet rémségeit, ám a kőkemény kelet-európai sztálinizmus helyett be kellett érniük a Bader - Meinhof csoporttal és a Vörös hadsereg Frakcióval. Úgy tartják, hogy az emberi természet alapvetően elégedetlen azzal, ami jut neki: így míg apáink-nagyapáink nemzedéke a nyugati típusú kapitalizmusra vágyott, addig odaát mainstream értelmiségi körökre is jellemző volt a marxista megközelítés. A Szovjetunióval szemben kritikus erurokommunizmus irányzata pedig csak az 1956-os magyarországi és 1969-as csehszlovák események után erősödött meg. Ám odáig mind a mai napig nem jutottak el a nyugati társadalmak, hogy a náci-fasiszta jelképekhez hasonlóan szankcionálják a kelet-közép európaiakat a kommunista ideológia rémtetteire emlékeztető szimbólumokat.
A hazai közvélemény és jogalkotói szándék az utóbbi időkben azt tükrözte, hogy az emberi méltóság az egyetlen korlátozhatatlan alapjog, és a szólásszabadság is korlátozható megvédése érdekében. Ezt tükrözi a kommunista és nemzetiszocialista bűnök tagadásának szankcionálásáról szóló Btk. passzus is, melyhez érdekes módon nem nyúlt hozzá az AB:
Az AB határozatának pártolói azt vallják, hogy végre kibújik a szög a zsákból, és a szélsőjobboldali szalonfasiszták nem fogják végre magukat „nemzeti radikálisnak” álcázni, és a szélsőbaloldalos kommunisták pedig nem hirdetik magukat „európai értelemben vett szociáldemokratának”.
Érvként felhozható, hogy a bár ellenségképében és módszeriben hasonló nemzetiszocialista és kommunista totális államok tehetőek felelőssé a legnagyobb terrorért a világtörténelemben, azonban a fajgyűlölet, a rasszizmus, a genocídium, vagy „csupán” a bőrszín alapján való szegregáció ennél jóval univerzálisabb jelenség. Elég csak az Egyesült Államok déli államaira gondolni a ’60-as évek fekete polgárjogi mozgalmai előtt, vagy pedig a dél-afrikai apartheidrendszerre. És nem is olyan régen még itt a szomszédban, a délszláv háborúban is komoly emberiesség elleni bűncselekményeket követtek el. Az emberi jogegyenlőség és méltóság biztosítása így nem intézhető el egyszerűen a kommunista-náci bűnök üldözésével, egy erős demokráciának más aggasztó jelenségekkel is fel kell vennie a kesztyűt.
Kérdés azonban, hogy a jelenlegi hiszterizált és anómiában szenvedő magyar társadalom és közéleti klíma elég érett-e már az AB döntésére?
